„És csak az árnyékból a fénybe való átmenet korszakaiban éreztem valóban, hogy élek és szabad vagyok. Olyankor, amikor a sötét börtönéből kiröppenhetett a tűzmadár.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
A matrózblúzban Schubert-impromptut játszó pufók ígéret ekkor alig múlt 12 esztendős, s már Dohnányi Ernő tanítványa volt. A korabeli zenei élet sokoldalú és párhuzamosan igen sok tisztséget viselő nagysága maga is legendás zongoravirtuóz volt, ám koncertjein gyakran meglehetős (és ekkoriban már szokatlannak ható) szabadsággal játszotta repertoárját. Hogy a művekben való el-eltévedéseit pazar stílusérzékkel és rögtönzőkészséggel leplező Dohnányi volt-e megtermékenyítő hatással az ifjú tehetség hamar bámulatossá váló improvizációs technikájára, vagy az inkább a cigányzenészi tradíciókból vette az eredetét: ez a kérdés alighanem megválaszolhatatlan és így talán értelmetlen is.
Cziffra művészi pályafutásából, akárcsak életéből, összesen majd’ másfél évtizedet rabolt el a huszadik századi történelem. Részint úgy, hogy a katonává, majd rabbá tett muzsikust elszakította hangszerétől, részint viszont éppenséggel úgy, hogy Cziffrát valósággal odaláncolta a legkülönfélébb budapesti bárok, lokálok és egyéb mulatóhelyek zongoráihoz. Ami a pesti éjszaka bohém vándorai számára a negyvenes-ötvenes években felbecsülhetetlen értékű ajándék volt, azt maga Cziffra – érthető módon és teljes joggal – méltatlan belső száműzetésként élte át. Megalázottságának tartós érzése a visszaemlékezéseiből is jól kiolvasható: Ágyúk és virágok című memoárja inkább csak néhány szélsőséges (és erősen túlírt meg túlszínezett) példával mesél Cziffra életének e korszakáról. Ám ha a művész feledte volna is vendéglátós működésének hosszúra nyúlt intermezzóját, azért az utókor számára csak annál érdekesebb lehet a Cziffra-legendakörnek ez a fejezete. Merthogy a páratlan zongorista „alászállása” a bárok és mulatók fél- és alvilágába a budapesti szórakoztatóipar (vissza)fejlődéstörténetének három, egymástól markánsan eltérő szakaszát teheti érzékletessé.
„… a jó jazz nem feltétlenül a jenkik monopóliuma.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
Cziffra György első bármuzsikusi korszaka csodagyermekségének végpontjáról indult, amikor a pesti éjszaka még világraszóló, mondén mulatságot kínált minden idelátogató számára, legyen az akár a walesi herceg, akár a kapurtalai maharadzsa. E két előkelő úriember említése korántsem véletlen, hiszen a harmincas években mindketten megfordultak a Rozsnyai házaspár fényes Arizona mulatójában, a Nagymező utca 20. szám alatt. Az 1932-től egészen 1944 tragikus decemberéig üzemelő mulatóban a levegőbe emelkedő táncosnők, a színpadra belépdelő elefánt, s nem mellesleg az ifjú artista, bizonyos Alfonzó mellett a zongorabillentyűket bűvölő Cziffrának is jutott szerep. Ha hihetünk az Arizona története körül dúsan burjánzó legendáriumnak, akkor a 19 esztendős Cziffra György épp itt ismerte meg életének párját, az egyiptomi származású egzotikus táncosnőt, Soleikát. A villámsebesen kifejlődő románc hamar Rozsnyainé, azaz Miss Arizona tudomására jutott, s ő azonmód szélnek is eresztette a két szerelmes fiatalt.
Bizonyosan nem az Arizona mulató volt az egyetlen éjszakai zenés hely, ahol Cziffra még 1942-es bevonulása előtt föllépett, azonban pályafutásának erről az első vendéglátóipari kitérőjéről maga a művész utóbb nemigen árult el részleteket. Mindössze csak ennyit: „Egy nap elhatároztam, hogy pénzt fogok keresni. […] Éjszakai zenészekkel ismerkedtem össze. Úgy látszik, szimpatikusnak találtak, mert tanácsaikkal segítették belépésemet a tánczene birodalmába. Természetesen éjjel, munkájuk befejezése után történt mindez, egy-egy bárpult előtt, pohárral a kezünkben. Később meghívtak oda, ahol játszottak, hadd gyarapodjanak tapasztalataim, mondták. Kis idő elmúltával így hát átvedlettem tánczenésszé, s hosszú időn keresztül ez volt a hivatásom.”
„Tudom, először is a magam tisztaságában kell hinnem. Hosszú-hosszú időn keresztül kellett keresnem ennek a módját. S még a mai napig is erőlködnöm kell, hogy ezt a tisztaságot meg is tudjam tartani.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
E hivatáshoz tért vissza Cziffra akkor is, amikor a háborút és a szovjet hadifogságot követően, 1946 szeptemberében visszajutott Budapestre. A koalíciós évek egyszerre felszabadultan nyüzsgő és mégis fojtott légkörében még egyszer új életre kélt a mulatós-báros pesti éjszakai világ – de ekkorra már menthetetlenül elveszítve az egykor oly büszkén birtokolt mondén jelleget. Amíg a harmincas évek mulatói és egyéb zenés helyei együtt egy gazdagon árnyalt és rétegzett világvárosi szórakoztatóipart alkottak, addig a negyvenes évek második felében mindez, egy világháború gyilkos pusztításain túl és egy új önkényuralmon innen, már csak utánérzése volt a hajdani nagy életnek. Ám a szórakozásvágy és a zenedüh csak annál jobban tombolt ezekben az években, s ennek máig könnyen felidézhető bizonysága lehet Darvas Szilárd Slágermagyarázat-sorozata éppúgy, mint G. Dénes György vagy Halász Rudolf slágerírói életművének java, de akár Vámosi János ekkor induló és rögvest felfutó énekesi pályafutása is.
Ha hihetünk Cziffra György visszaemlékezéseinek (csak módjával!), úgy 1946 őszén az első zongoristaszerződése valamiféle tapizós, orgiasztikus, s az egyneműek szerelmét pártoló lokalitásba szólt, majd hamar átváltott egy kocsmába, melynek tulajdonosát nem sokkal később többszörös gyilkosként tartóztatták le. E jócskán túlszínezett és helyenként valósággal rémregénybe illő epizódoknál sokkalta fontosabb (és egyúttal hitelesebb) mindaz, amit Cziffra egykori bárzenészi hírnevéről lejegyzett: „Budapest minden éjszakai lokáljába eljutott a híre rögtönzéseim zavartkeltő bőségének, mely a fandangótól a csárdásig, a jazztől a paso dobléig terjedt. […] Ennek köszönhettem, hogy az éjszakai Budapest zenés eszpresszóinak sztárja lettem, most már lényegesen nagyobb éjszakai honoráriummal. […] Megosztottam éjszakáimat a Belváros különféle eszpresszói között, úgyhogy két-két órát töltöttem mindegyikben. A vendégek túlnyomó része fiatal értelmiségi vagy éppen diplomázó zongorista volt.”
A fenti idézet nem csupán Cziffra fokozódó népszerűségéről ad hű beszámolót, de egyúttal egy új típusú „vendéglátóipari egység” elterjedését is jelzi számunkra. Az eszpresszó volt ez az új típus: a kávéházak helyébe lépő, de ugyancsak kávé- és kávézás-központú vendégváró helyiség, amely rendszerint kisebb alapterületen (s immár fokozódó politikai ellenőrzés alatt), de váltig a társas érintkezés és a zenefogyasztás nyilvános tere gyanánt szolgált. No és az idézet körvonalaz valami még fontosabbat az olvasó számára: Cziffra játékának improvizatív lendületét, amely egyrészt remekül megfelelt időszakos közegének, másrészt a zongorista állandó ismertetőjegye volt és maradt.
„Végül is ebben az ágrólszakadt bohóc életformában, eltűrve tévedéseket és gúnyt s az élet állandó ide-odalökdösését, igenis ebben a hányatott életben tanultam meg sok mindent (…). Azt, hogy az ember kettéváljon, hogy váltakozva engedje uralkodni hol az eszét, hol a szívét.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
A koalíciós korszak átmeneti éveinek időközben vége lett, ám Cziffra második bárzongorászati kitérője egészen 1950-ig tartott: egészen addig, amíg disszidálási kísérlete miatt börtönbe nem került. Az immár egypárti államhatalom ugyanis meghagyta a zenés szórakozóhelyek egy részét: részint a látszat, részint a könnyebb ellenőrizhetőség kedvéért, részint pedig egyszerűen azért, mivel olykor maguk a hatalom ilyen-olyan szintű gyakorlói is szívesen ellátogattak e helyek valamelyikére. Mondjuk, nagyszerű, jó vagy hangulatos zongorajátékot hallgatni: merthogy korántsem kizárólag Cziffra bámulatos virtuozitása jellemezte az egykorú pesti bárzongorázást. A Kulacsban (Osváth utca), majd a Kispipában (Akácfa utca) például a 156 centiméteres óriás, Seress Rezső bűvölte meg közönségét – érdemi zongoratudás és énekhang nélkül. „Nem muzsikus, csak zseni” – mondta róla az ezekben az években a pesti operában működő Otto Klemperer, s akárcsak Seressnek, úgy a Szent István körúti Luxor manuálisan jóval képzettebb pianistájának, bizonyos Tantos úrnak is volt népes rajongótábora, melybe a Luxor irodalmár törzsvendégei is beletartoztak.
A fogva tartása idején leromlott állapotú és elroncsolt kezű Cziffra György 1953-ban újra ebben az – időközben tovább züllő, illetve fellazulásnak induló – közegben talált megélhetést a maga és családja számára. „Meggörbítvén gerincemet, visszasüllyedtem az éjszaka világába, egyetlen életlehetőségembe, és megint elkezdtem bolyongásomat lokálból bárba és bárból lokálba. […] Mint egy jól idomított vadállat, újra fölvettem régi életem igáját, és megint ott jártak ujjaim az éttermek, kocsmák és borozók zongoráin.” – írta e keserves visszatéréséről, mely azonban újra hamar híressé és keresetté tette virtuozitását és csodálatos improvizációs készségét. Ebből az időszakból való a Vásáry Tamás által megörökített, oly jellemző párbeszédrészlet: „– Kik négykezeseznek a hátsó teremben? – Ja, kérem, csak a Cziffra.”
„… nagyon ritka az a művész, aki képes egyidejűleg magával ragadni a vájtfülűeket és a műveletleneket.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
Ekkor kapott fontos szerepet Cziffra életében a Zeneakadémia zongoraprofesszora, Ferenczy György, aki már évekkel korábban felfedezte önmaga számára e hatalmas tehetséget: „1950-ben egy este betévedtem a Kedves presszóba, és egyszerre különleges zongoraszó ütötte meg a fülemet. Ki lehet ez, aki részben szórakoztató zenét játszott, részben szabadon improvizált ilyen nagyszerűen?” Cziffra visszaemlékezései szerint Ferenczy az 1953-as szabadulást követően lépett kapcsolatba vele, újra csak egy bárba utánamenve a hányatott sorsú muzsikusnak: „Egy este két férfi tért be egy pohár italra abba az eléggé rangos bárba, ahol éppen szerződésben voltam. […] Az egyik a Liszt Ferenc Zeneakadémia zongoratanára, Ferenczy György volt, a másik pedig, a barátja, a Népművelési Minisztérium egyik főembere.
– Már jó ideje, hogy barátom és én nyomon követjük magát – mondta a professzor – éjszakáról éjszakára, mert a körülményei és főleg a játéka rejtélyes előttünk.”
Az elkövetkező szűk három év alatt Cziffra a hozzáértők titkos és elkallódott favoritjából a magyar koncertélet emelkedő csillagává vált. A Ferenczy zeneakadémiai óráin való bemelegítést és régi formájának visszanyerését követően ugyanis a koncertdobogót is elfoglalta a művész: a viharos sikerek közepette is életre szóló sérelmeket begyűjtve a kritikusoktól, s mindeközben kimondva-kimondatlanul a hivatalosság által is nyomatékkal ünnepelt művészetű Fischer Annie ellenlábasává válva. 1956-ban azután még jobban felgyorsultak az események. Cziffra Liszt-díjat kapott, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál rögzítették az első felvételeit, október 22-e estéjén – beugrással – újra megismertette a budapesti közönséggel Bartók 2. zongoraversenyét, s még az év vége előtt családostól elhagyta Magyarországot.
Az utolsó hazai évek sikersorozatának lendítőereje, s persze a menekült magyar művészek pártolásának idénye kedvező indulást biztosított a szabad világba kiérkező művész számára. A Cziffra család Franciaországban telepedett le, s a családfő imponáló, bár több szempontból is behatárolt nemzetközi karriert futott be. Cziffra koncertező művészként nem hódította meg az egész világot és az összes zenekritikust, s ebben lehetett némi része a zongoristát az alkoholhoz fűző tragikusan meghitt viszonynak. De része lehetett ebben annak is, hogy Cziffra repertoárja kezdetben jóval szélesebb volt, mint amennyit legsajátabb művészi terrénumának tekinthetett. Az a fényesen virtuóz, a romantikus nagy stílushoz és a cigányzene mentalitásához egyként kapcsolódó, szabadon mozgó és temperamentumos előadásmód, amely Cziffra játékának állandó ismertetőjegye volt, leginkább Chopin és Liszt darabjaiban tetszett tökéletesen helyénvalónak. (Liszt időskori műveinek kopárságával amúgy már kevésbé tudott mit kezdeni.) A koncertezésnél jóval egyöntetűbb kritikai sikert arató lemezfelvételei is leginkább e zenei világot jelenítették meg, kiegészülve a romantika egyéb rokonnagyságai, elsősorban Schumann zongoradarabjainak izgalmas interpretációival. Valamint Cziffra átirataival és reminiszcenciáival, melyek Liszt nyomdokán haladva ünnepelték a zongora mindent kifejezni képes orgánumát meg a zongorista kongeniális fantáziáját és bravúros manuális készségét. Johann Strauss művei mellett Rossini és Verdi operái is Cziffra ujjai alá kerültek, a hajdani bárzongoristai praxis megdicsőüléseként.
„Én bizonyára nagyon sok időt vesztegettem el, mégis, még visszanézve sincs az az érzésem, hogy pazaroltam volna. Barátaimra és ellenségeimre bízom, határozzák meg őket, hogy viszontagságaim a rossz sors következményei voltak-e vagy a tűzkeresztséget jelentették.”
(Cziffra György: Ágyúk és virágok, Zeneműkiadó, Budapest, 1983)
A francia állampolgárrá váló Cziffra hamar beilleszkedett a párizsi elit köreibe: játszott De Gaulle előtt, s közelebbi kapcsolatba került a hetvenes évek közgazdász-miniszterelnökével, Raymond Barre-ral, akinek magyar feleségével, Hegedűs Évával, a hajdani pénzügyminiszter-csemetével még Pestről ismerték egymást. Ugyancsak egy politikus, az írónak is jelentős André Malraux terelte Cziffráékat a francia középkor kitüntetett színhelye, Senlis felé, ahol megvásárolva az épp autószerelő műhelynek használt Saint Frambourg kápolnát, Cziffra művészeti tehetséggondozó tevékenységbe kezdett. A felújított kápolna az 1977-ben létrehozott Cziffra Alapítvány központjává vált, helyet adva új tehetségek fejlődésének és bemutatkozásának. Ilyen új tehetség volt Cziffra György fia is, aki karmesterként több koncerten és felvételen is együtt dolgozhatott apjával. Az ő korai, s talán szándékolt halála beárnyékolta Cziffra György életének utolsó bő évtizedét: a hetvenes évek óta amúgy is ritkuló koncertfellépéseknek vége szakadt, s 1981 után megjelenő lemezein is döntően már csak korábbi felvételeit adta ki újra. A küzdelmes, de diadalmas művészsors helyét a gyászát feldolgozni képtelen apa tragédiája foglalta el.
Fotók: Kresz Albert